Alkonyat

Előszó 

Sosem tűnődtem azon, hogyan fogok meghalni- bár az utóbbi hónapokban lett volna rá okom. Ám ha el is játszom a gondolattal, biztos nem így képzelem. Lélegzet- visszafojtva meredtem a vadász sötét szemébe, ő pedig nyájasan nézett rám a terem túlsó sarkából. Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett haljak meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit... Nem néznék most farkasszemet a halállal, ha annak idején messzire elkerülöm Forks városát. Féltem. Nagyon féltem, de mégsem bántam, hogy így döntöttem. Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom véget ér. A vadász barátságosan mosolygott és lassan elindult felém, hogy megöljön.

1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Anyám vitt ki a reptérre, a kocsi ablakai egész úton letekerve. Phoenixben huszonnégy fok volt, az ég tökéletes, felhőtlenül kék. Az ujjatlan, fűzős, fehér pólómat viseltem- ez volt a kedvencem.Csak nemrég kaptam, búcsúzáshoz is ezt vettem fel, hogy kedveskedjek anyámnak. A kapucnis dzsekimet a karomon vittem. Van egy kisváros az Olimpiai félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak hívják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves koromig. Akkor viszont végre a sarkamra álltam: én többé be nem teszem a lábamat Forksba. Így az utóbbi három nyáron, Charlie az apám két hétre Kaliforniába vitt nyaralni. És most mégis Forksba tartottam- pedig a puszta gondolattól is borsódzott a hátam. Utáltam Forksot. Phoenixet viszont szerettem. Szerettem a napsütést és a perzselő hőséget. Szerettem ez a nyüzsgő, rohamosan terjeszkedő várost.

-Bella- mondta anyu (úgy körülbelül ezredszer), mielőtt fölszálltam volna a gépre-, nem muszáj menned, ha nem akarsz.

Anyámmal rettentően hasonlítottunk egymásra, csak éppen neki rövid haja, és két nevetőránc húzódik végig az orrától a szájáig. Ahogy belenéztem gyerekesen tágra nyílt szemébe, hirtelen rám tört a pánik. Hogy juthatott eszembe magára hagyni az én csupa szív, kiszámíthatatlan, kelekótya anyámat? Hogy fog egyedül boldogulni? Igaz, most már itt van neki Phil, úgyhogy a számlákat alighanem ki tudja fizetni, lesz kaja a hűtőben, benzin a kocsiban, és lesz kit felhívnia, ha eltéved, de azért mégis...

-De hát én menni akarok!- Sose hazudtam valami ügyesen, de ezt a hazugságot az utóbbi időben olyan gyakran mondogattam, hogy mostanra már egész hihetően hangzott.

-Mondd meg Charlie-nak, hogy üdvözlöm!

-Megmondom.

-Rövidesen találkozunk- bizonygatta.- Bármikor hazajöhetsz, amikor kedved tartja! Csak szólj, ha úgy érzed, szükséged van rám, és én azonnal jövök!- ígérte, de én láttam a szemében, mekkora áldozat a részéről már a puszta ígéret is.

-Miattam nem kell aggódnod!- vágtam közbe.- Remekül megleszek Charlie-val. Szeretlek, Anyu!

Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy felszálljak a gépre. Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szállni egy kis helyi járatra, amivel egy óra az út Port Angelesig, onnét pedig még gy újabb óra autón, míg az ember Forksba ér. A repülés egyáltalán nem aggasztott: az egyórás autóút Charlie-val annál inkább... Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett. Úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy életemben először viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni. Már be is íratott az ottani középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót keríteni. De azért mégis fura lesz Charlie-val- gondoltam. Eygikünket sem lehet bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs, miről társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem- akárcsak rágen az anyám, én sem csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot. Esett, amikor leszálltunk Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is- de nem annak tekintettem, csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben elbúcsúztam. Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a forksi jónép számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök. Nem túl virágos anyagi helyzetem ellenére főleg azért ragaszkodtam saját autóhoz, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan kocsival furikázni, amelyiknek piros-kék villogó van a tetején és mindenki csigalassúsággal kezd araszolni, ha feltűnik valahol. Charlie ügyetlenül, fél karral megölelt, amikor lebotorkáltam a gépről, és kis híján hasra estem a lépcsőn.

-Jó, hogy itt vagy, Bells!- mondta mosolyogva, miközben gépiesen utánam kapott, nehogy elvágódjak- Nem sokat változtál. Hogy van Renée?

-Anyu jól van. Én is örülök, hogy itt lehetek veled, Apu.- Szemtől szembe nem szólíthattam Charlie-nak.

Nem volt sok csomagom. Az arizonai cuccaim nagy része túl lenge Washington államhoz. Anyámmal felturbóztuk kicsit a ruhatáramat, vettünk pár téli holmit, de még így is szegényes lett a poggyászom: simán elfért a járőrkocsi csomagtartójában.

-Találtam egy pont neked való, jó kis kocsit. És igazán olcsó is- közölte Charlie, amikor bekapcsoltuk az övet.

-Milyen kocsit?- Ez a "pont neked való" gyanakvóvá tett. Vajon miért nem úgy mondta, hogy "találtam egy jó kis kocsit"?

-Hát igazából egy furgon, egy cHevy.

-Na és hol szerezted?

-Emlékszel Billy Blackre, aki a La Pushban lakik?- La Push egy kis indián rezervátum a tengerparton.

-Nem.

-Nyaranta párszor együtt horgászott velünk- próbált segíteni Charlie a memóriámnak.

Így már érthető, miért nem emlékszem. Mindig is jó voltam abban, hogy elsikáljak az agyamban a fájdalmas és fölösleges emlékeket.

-Most tolószékbe került- folytatta Charlie, amikor nem válaszoltam-, úgyhogy nem vezethet többé, és fölajánlotta, hogy olcsón eladja nekem a furgonját.

-Háyn éves az a kocsi?- Láttam Charlie arcán, hogy azt remélte, ezt a kérdést nem fogom feszegetni.

-Hát tudod, Billy rengeteget bütykölte... Úgyhogy valójában mindössze pár éves.

Szívből reméltem, nem tart olyan ütődöttnek, hogy beérjem ennyivel.

-Mikor is vette?

-1984-ben, ha jól emlékszem.

-És újonnan?

-Nem, ami azt illeti használtan. Azt hiszem, a hatvanas évek elején lehetett új... vagy legfejebb az ötvenes évek végén- tette hozzá alázatosan.

-A fenébe is, Apu, én nem igazán értek az autókhoz. Nem fogom tudni megjavítani, ha elromlik benne valami, és nem lesz pénzem szerelőre...

-Ugyan már, Bella, az a járgány prímán működik. Ma már nem is gyártanak ilyeneket. 

A járgány, gondoltam magamban... Úgy látszik, rejlenek benne bizonyos lehetőségek- legalábbis a beceneve már megvan.

-Azt mondod, olcsó. Mégis mennyire?- Nem mintha az anyagiakat tekintve módomban állt volna sokat variálni.

-Hát, szívem, az a helyzet, hogy lényegében már meg is vettem neked... Ajándékba kapod tőlem , a hazatérésed örömére.- Charlie  reménykedve pislogott rám.

Sajnálom, eddig csak ennyi jött össze, ma vagy holnap még írok! Jó olvasást! 

Oldal: Alkonyat könyv
Sziasztok! Ez itt a Lexikampány! Kérlek olvassátok el a történetemet! - © 2008 - 2024 - lexykampany.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat